Vándormadár

Rostás Bea tökéletes ösztönei

Belső térképe hibátlan, hiszen a természet teremtő ereje munkál benne. Eltéríteni nem hagyja magát, nem lehet becsapni, szinte soha nem téved (el), amikor keresni kezdi a helyet, ahol néhány hétre, egy hónapra letelepedhet, fészket rakhat, az alkotás lázas állapotába kerülhet, hogy világra hozzon valamit, amit addig csak álmaiban, gondolataiban, finom firkáiban, tenyérnyi plasztikáiban, modelljeiben érlelgethetett.  

Tonnás szobraival telehinti a világot, lassan nem is akad földrész, ahol nem található munkája. Művésztelepről, művésztelepre vándorol faragható anyag után, mint a középkori mesterek, s így válnak jelentős gyűjtemények építőköveivé szobrai. Kényszer ez, a hiány kényszere, mert műteremre, állandó műhelyre esélye sincsen, nélkülözhetetlen kéz közeli eszközeit apránként maga gyűjtögeti, ahogy tapasztalatait is.

Rostás Beát, színjátszó Pirosként is kizárólag egyedülálló tehetsége tartja életben. Elsősorban az a nélkülözhetetlen adottsága, hogy nyelveket beszél, szakmai elképzeléseit mindenki számára érthető és meggyőző módon, használható forgatókönyvként formába tudja önteni, miközben impulzív személyisége, minden tartózkodást feloldó nyíltsága, érzelmi telítettsége által - önfeladás nélkül - bármely kultúra képviselőjével pillanatok alatt kapcsolatot képes teremteni, érzékeny lelki antennáival minden közösség belső viszonyait föl tudja térképezni, mégpedig egyetlen cél érdekében, hogy szobrát a lehető legelfogadhatóbb körülmények között létrehozhassa.      

A monumentalitás az ő fegyelmező ereje, ezért belebújik a kőbe, fúrja, faragja, tömböket reccsent le róla, ablakokat vág rajta, formákat bont ki belőle, hajlatokat, hullámzó felszínt gyűr, máshol élre csiszolja a sarkokat, mindent feloldó felületeket simít, hogy aztán a végén akár finom rajzolatokkal borítsa a felszínt. Mindegy hogy puha homok, vagy mészkő, kemény márvány, gránit vagy tömör bazalt, az anyagkezelésben csak gyarapodik, soha nem apad formakincse, miközben egyszer sem vész el a részletekben, mindig összefogottan, nagy egészben gondolkodik.

Tömbökben, plasztikai tőmondatokban beszél, ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy figuratív, vagy nonfiguratív elgondolást választ. Az eredendő absztrakció a szobor, a feladat megfogalmazásakor megtörténik, nála akkor sem képzelhető el utólagos történetmesélés, égig érő elméletgyártás, az ötlet verbális úton történő habosítása, ha azt a megrendelő, vagy az alkotást magyarázó, értelmező művészettörténész elvárná. Ez az intellektuális kalandorságtól való tartózkodás, valamint az anyaghoz való kellő alázattal történő közelítés a legerőteljesebb egységteremtő erő munkáiban.

Nem is ő, hanem a vállalás formálja alakjait, figuráit, tömbjeit, hiszen az egyetemesség lehet az egyetlen szempont, amivel a világon elhagyott munkáit ott, a születés helyszínén meggyőző erejűvé és elfogadottá tudja tenni, s amellyel e nemzetközi hálózat helyszíneit váltogatva személyiségének fedezetével összetartja életművét. Úgy tud világpolgárként érvényesen magyar művész maradni, ha fenntartás nélkül önmagát nyújtja munkáiban.                 

Szobrászatának legközelebbi rokonai a dolmenek és menhirek állítói, a húsvét szigetek moai fejeinek faragói, kiknek tiszta szándékai éppen gesztusaik egyszerűségétől, és a funkció összetettségétől váltak titokzatossá, esetenként megfejthetetlenné. Nem kell hát minden áron száraz racionális szempontok szerint közelítenünk Rostás Bea elképzeléseihez, hiszen amit csinál annak drámai erejét nemcsak a forma, de az ahhoz köthető, az anyagban rejlő és onnan kibontott költészet termékenyíti meg.             

Rostás Bea jeleket hagy úton, útfélen. Olyan szobrokat, amikhez érdemes az óránkat hozzáigazítanunk, mert nem a helyi, de a csillagászati időt mutatják. Vagy a csillagközit, az időtlen,

örök időt. (Antall István - Budapest, 2010. október 26.)